Káposztasavanyítás gyermekkoromban

Eszembe jutottak gyermekkorom nagy káposztaeltevései. Olyankor összegyűltek a szomszédasszonyok, és a család apraja-nagyja is ott sündörgött. Az asszonyok hófehér kőtényt kötöttek és a mellükhöz szorítva kis nyeletlen kaszával (anyukám kiszelicának hívta) szinte cérna vékonyságára vágták a 60-100 kg (mikor, mennyi termett) káposztát. A gazdaasszony dolga volt a hordó (csak káposztaeltevésre használták) előkészítése: kiforrázta, jól kimosta és a belsejét körben mindenhol vöröshagymával bedörzsölte. Ebbe rakták rétegenként a fűszereket, a káposztát és a sót. Alul a fűszerekkel kezdték: vékony lapocskákra vágott torma, birsalma, babérlevél, egész bors, piros fűznivaló édes paprika, erre jött egy réteg káposzta és erre egy nagy kanál marha (nagyszemcséjű) só. Más tartósítószer nem került bele. Ezután jött a “tiprás”, ami nagyapám feladata volt. Jól megmosta mosószappannal a lábát, és mezítláb taposta a káposztát, így tömörített minden réteget. A káposzta tetejére a hordóba passzoló takaró deszkák kerültek, erre pedig a súlyos nagy kő nyomaték, végül vászonterítővel letakarták, így érlelték a konyhában. Télen-tavaszon át időnként megmosták a takaró fákat, és tavasz végiig volt ropogós savanyú káposzta.

 Bia

Interjú Öregeinkkel

A tél nagyon alkalmas arra, hogy kikérdezzük öregjeinket, mi hogy volt. Nagyon örülnek, hogy mesélhetnek, hogy kíváncsiak vagyunk rájuk. A kislányom (8.o.) egy nagyon egyszerű féléves szorgalmi feladatot kapott történelemből: a szülőket és nagyszülőket meséltetni kell arról, milyen volt az ő iskolájuk és le kell jegyzetelni. Segítségül kaptak egy szempontsort arról, mit érdemes megkérdezni, még egy megjegyzést is írt rá a tanár úr, hogy próbáljanak jó hangulatot teremteni, hogy szívesen meséljenek a megkérdezettek. Felejthetetlen, együttnevetős délutánok születtek belőle és sok értékes leírás. Például mindegyik mama és papa iskolájában, minden évben megünnepelték a Madarak és fák napját. Ilyenkor minden osztály kisétált az erdőre és egész nap ott vetélkedtek, játszottak. Az egyik papáéknál az volt a szokás, hogy olyan tisztásra mentek, ami fél úton volt a szomszéd falu és köztük és onnan is idejöttek ezen a napon a gyerekek. A két tanító nagyon jól megszervezte. Nagyon szívesen emlékeztek a tanítóikra és nagy tisztelettel emlegették őket. Vajon majd minket is így emlegetnek? 

Bia

Mosás Cserkőton

Galló Jolánka nénivel folytatott beszélgetés alapján
évente háromszor tartottak két napos vászonnemű mosást: tavasszal, nyáron és ősszel. Ilyenkor összeszervezkedtek az egymást segítő családok, ás az asszonyok mentek segíteni a másodnapon. Aztán amikor ők mostak Jolánka néni is visszasegített, mert bizony a mosás nehéz, többemberes munka volt.
Első nap a szennyest (gatyák, biklák(alsószoknyák), lepedők, kendőruhák, szalvéták, abroszok) egy légző sajtárba rakták, de nem volt mindegy, hogy hogyan. Alul az ócskább holmik, középen a szépek, felül ócska dolgok és legfelül egy ócska lepedő, ez a hamvas. Erre került bőségesen a fahamu, amit napokon át gyűjtöttek. (Két vödörrel kellett, mosás előtt átrostálták.)
Egy üstben a szabadkéményes konyhában (beépített helye volt a kemence mellett) vizet forraltak és ezzel többször egymás után meglocsolták a hamut. Ezt a levet aztán leengedték a sajtár alján lévő nyíláson és újra forralták az üstben. A hamvas lepedőt újra hajtogatták , majd ráöntötték a felforralt hamus lúgot és ezt ismételték 5-6 órán keresztül, másnapig benne hagyták ebben a lében a ruhát. A lúgzó sajtár nagyon ügyesen volt kitalálva, az aljában lévő lyukba egy hosszú, a sajtár magasságánál feljebb nyúló fadugó volt téve, hogy az asszonyok ezt ki tudják húzni.
Másnap egy-két segítő asszonnyal együtt a kicsavart, mosóteknőbe rakott ruhát a fejükön egyensúlyozva elvitték a “mosóhelyre”. A teknő alá a fejükre “fúvót” tettek, ez egy textilből varrt köralakú kitömött hurka. Volt, hogy tragacson tolták el a ruhát és még olyan is, hogy a férfi besegííett a tolásba. Két “mosóhel” volt a faluban, az egyik a falukútjánál (ma: Alkotmány u.), a másik a “nádas mosóhel” ( ma: árpád kéz, a patak túloldalán lehet megtalálni). Jolánka néni az utóbbiba járt mosni a 60-as évekig.
Reggel a gémeskút mellett fakadó vizet kövekkel a mosóházhoz terelgették, ami cseréptetős, kő épület, átfolyt rajta a víz, két palló volt keresztben és kettő hosszában lefektetve, így 30 centire a földtől. Két sarkában, két pult, az egyiken a szennyes ruhát, a másikon a tisztít tartották. Az egész házban víz volt, mezítláb mostak. Ősszel sajtárokat vittek le a férfiak és a sajtárokban, melegvízben álltak.
” Először mindent lemostunk, aztán a ruhát mosószappannal jól átszappanoztuk, dürzsülték, majd üsszefogva a pallóhoz csapkodtuk, megsikoltuk (mosófával átették), aztán a palló előtti vízben is mostuk, sikoltuk. Ebből kicsavartuk és a mosóhelbe befolyó tisztavízben öblítették. Ketten, egymással szemben állva kicsavartuk, egyik jobbra, másik balra, mert bizony ehhez nagy erő kellett. A kicsavart ruhát a sarokpolcra tették amíg nem végeztünk. A végén a gyepén hagyott mosóteknőket behoztuk, belepakoltuk a ruhát és hazavittük.”
Az otthon maradt gazdaasszony reggelit vitt utánuk a “mosóhelre”, ott reggeliztek dinsztelt káposztát és sült szalonnát. Déltájt kalácsot kaptak. Amikor hazamentek kiteregettek és utána “ünneplős” ebédet kaptak: tyúkhúslevest, főtthúst, paradicsom mártást, sült húst, kalácsot.
Amikor még “vonyódott” (nem teljesen száraz) volt a ruha, akkor jött a mángorlás. “Az asztalra terítettünk egy vászon lepedőt, a mángorló sodrófára rátekertük a ruhát és akkor a mángorlóval simára hentergették. Ezt már magunkban csináltuk, a segítők ebéd után hazamentek. újra kiteretették, teljesen szárazra szárítottuk és szépen összehajtogatva a szekrénybe raktuk”.
Az alsóneműket, a nem vászonból készült ruhákat, a vánkos és dunyha huzatokat nem lúgozták, mosószappannal mosták és a végén vasalták. A mosószappant mosófazékba apró darabokra vágták és ezzel a “tejes lével” mostak. A vasalást öntöttvas vasalóval végezték, parazsat tettek bele. Két vasaló volt, azokat váltogatták, amelyik kihűlt újratöltötték és a meleg “sporhelten” várta a sorát.
 Jolánka néni gyerekkorában még házilag készítették a mosószappant. A zsiradékot forralták a légkővel. Deszkaládikókba ruhát tettek, ebbe öntötték az anyagot és addig benne hagyták még kifolyt a leve és meg lehetett szeletelni. Felszeletelték és a padlásra vitték száradni. Később ő már a disznóöléses (főleg bélzsír) zsiradékot Pécsen a szappanfőzőnél cserélte be szappanra. Lemérték és annak megfelelő mennyiséget adtak.

A Halasi Csipkemúzeumból

Amikor az országos találkozón a Csipke múzeumban jártunk, felfigyeltem egy csipkekészítési leírásra, amit Németh József sőmegi tanító gyűjtött. Akkor elgondolkoztam, milyen fontos volt a tanítók szerepe abban, hogy nem felejtődtek el a régmúlt történései. Gyorsan lejegyeztem a falra kitett idézetet, mert megtanulhatjuk belőle hogyan is kell egy műveletet leírni.
“Tóth Mariska így mondja el a nemeshanyi csipke készítésének módját:
” Egy kétrétű kartonpapírt veszünk, rátesszük a flus papíron elkészített rajzot, befedjék pauszpapírral és a rajz mentén átlyuggatjuk. A rajz vonalak mentén vezetjük a 80-as irlandit és ezt le- és felöltéssel a mintalaphoz rögzítjük, majd  a rajz szerinti mintákat 300-as irlandival különböző Öltésekkel kitöltjük. Lehet ez tekerő és hurkoló öltés. Az öltés sűrűségét vagy lazaságát aszerint alkalmazzuk, hogy milyen öltésmintát akarunk használni. A minták közeit kézi tűllvarrással kitöltjék, ez az úgynevezett alapkitöltés. Ugyancsak 80-as irlandival a kontárvonalakat körélvarrjuk és ekkor kirajzolódik a minta. A mintalap balfelén levő szálakat olló segítségével eltávolítjuk és óvatosan leképesztjük a csipkét, amelyről a bent maradt idegen szálakat eltávolítjuk.