Fekete-tarka holstein-fríz

az Északnyugat-Európában honos fekete-tarka lapálymarhákból az Egyesült Államokban és Kanadában kinemesített, kiváló tejtermelő képességű fajta.

 

Télen-nyáron a szabadban - hagyományos pásztorkodás

Az Alföld eredeti növénytakarója erdős puszta lehetett, melynek a folyam­szabályozások előtt nagy része ártér: mellék- és holtágak, mocsarak, lápok vadregényes szövevénye, vadvízország. Az Árpád-kori szilajpásztorkodást elsősorban a vízi környezetet kihasználó, a vizek mindenkori állapotához igazodó tartási mód jellemezte. A marhát, a lovat, a juhot, a sertést a lápon legeltették, többnyire vízen kaszált szénával, savanyúfüvekkel tartva a havas időszakban takarmányozásra szoruló állatokat. Az itt tartott szarvasmarhák a nád fiatal szárát és levélzetét is fogyasztották. A jószágot hajtották, úsztatták vagy csónakon szállították a vízből kiemelkedő „göröncökre”, azaz szigetekre. Mélyebb vízállásokon 10-12 szarvasmarha befogadására alkalmas tutajokat, lápi nyelven lábbókat vagy kompszerű alkotmányokat, az ún. hidasokat használták; a marhák ezeken az égerfából készült, sekély merülésű alkotmányokon közelítették meg a legelőhelyeket. Enyhe időjárás mellett a jószág könnyen átvészelte a zord időszakokat. A legelőn maradó állat nyitott karámokban telelt, csak a  pásztorok húzódtak trágyával körülbástyázott nádkunyhóba.

A szilaj pusztai pásztorkodás – ami a XVI-XVII sz.-i leírások szerint szinte egyezik a közép-ázsiai nomád kirgizek állattartásával – a török időkben bontakozhatott ki, mikor a ligeterdős, lápos erdőssztyeppét a kor közismerten erdőirtó rablógazdálkodása nyílt másodlagos pusztatájjá formálta át. A jószág ólat, istállót nem ismert, télen legfeljebb hevenyészett karámmal nyújtottak számára védelmet. Földbe cövekelt karók közé nádat, gizgazt gyömöszöltek, vagy a baromállásokon nyáron át felhalmozott trágyából építettek védőfalat. Ínséges teleken a szárnyéknak hordott nád vagy kóró pótolta a hófödte egyéb táplálékot. A hím állatok egész évben együtt voltak a nőstényekkel és a fiatalokkal. Az állatok hajlamosak voltak az elvadulásra, és a természeti viszontagságokkal szemben fejlett nyájösztön szolgálta biztonságukat.

A második világháborúig fennmaradó félszilaj pásztorkodás esetében az állatokat kora tavasztól hóhullásig tartották a legelőn, a téli időszakot féltetős karámokban vagy hevenyészett istállókban töltötték. Téli takarmányuk gyenge: szalma, kóró, rossz minőségű réti széna. A félszilaj csordákban a különböző korosztályokat és nemeket már gyakran különválasztották: kisgulya, nagygulya, tinógulya, ökörgulya. A delelő órák kivételével egész nap legeltek, a nyári forróságban még éjszaka is. Az igás és tejelő barom a falvak közelében legelt és esténként hazahajtották őket. (Dr. Sterbetz Iván (szerk): Élő örökségünk. Génerózió, génbank. Mező­gazdasági, Budapest 1979.; Dr. Kovács Gábor, Márkus Ferenc, Dr. Sterbetz Iván: Alföldi mozaik. KTM Természetvédelmi hivatalának tanulmánykötetei 2. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest, 1995.)