Ember-pásztor

„Kissé nehezen ellett, mint az első borjúnál általában. Nyögött és bőgött az istenadta állat, de Jani ügyesen segített neki. Szelíd kezekkel kiszabadította a borjú fejét, hogy levegőhöz jusson, takarosan behelyezte a két első lábacska fehér-sárga puha körmei közé, aztán türelmesen várt. Amikor a jószág erőt adott, ő is segített neki, és két csuklójánál fogva húzta a borjút. Nem kötött kötelet a lábára, hanem csak jó erős kezekkel megmarkolta, és hogy ne csússzon a nyálkás láb, száraz szalmát fogott hozzá.

Még egy utolsó fogás – nem kell ide se állatorvos, se Kopogó Kovács – és kint volt a szép nagy bikaborjú. Még a köldökét sem kellett elvágni, mert éppen jó helyen szakadt el.

Nagy öröm az, ha az embernek valami dolga szépen sikerül, még akkor is, ha nem az övé az eredménye.”

  (Veres Péter: A Balogh család története. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1961.)

„Mikor a bornyú kötőfékét a kezembe vettem, azt hittem, én mingyárt kiugrok a bőrömből. No lesz mán nekünk tehenünk. Nem fogunk mink sokáig tej nélkül kóduskodni. ...

A kisbornyú nagyon szépen nőtt, édesanyám úgy kegyelte azt, mint egy kisasszonyt, csak rajta vót mindig a szeme. Nagyon szerette, hogy még egyszer megérte, hogy lábas jószág került szegénynek az udvarába. .

... úgy megnőtt, hogy ritkaság. Olyan csontjai vót, hogy ökörnek lehetett vóna használni, de abba az időbe még nagy szégyen lett vóna tehenen szántani, azt csak a háborúba tanulták meg az asszonyok.”

 (Móricz Zsigmond: A boldog ember. Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 1985.)