|
Káposztasavanyítás gyermekkoromban
Eszembe jutottak
gyermekkorom nagy káposztaeltevései. Olyankor összegyűltek a szomszédasszonyok
és a család apraja-nagyja is ott sündörgött. Az asszonyok hófehér kötényt
kötöttek és a mellükhöz szorítva kis nyeletlen kaszával (anyukám kiszelicának
hívta) szinte cérna vékonyságúra vágták a 60-100 kg (mikor, mennyi termett)
káposztát. A gazdaasszony dolga volt a hordó (csak káposztaeltevésre használták)
előkészítése: kiforrázta, jól kimosta és a belsejét körben mindenhol
vöröshagymával bedörzsölte. Ebbe rakták rétegenként a fűszereket, a káposztát és
a sót. Alul a fűszerekkel kezdték: vékony lapocskákra vágott torma, birsalma,
babérlevél, egész bors, piros fűznivaló édes paprika, erre jött egy réteg
káposzta és erre egy nagy kanál marha (nagyszemcséjű) só. Más tartósítószer nem
került bele. Ezután jött a "tiprás", ami nagyapám feladata volt. Jól megmosta
mosószappannal a lábát és mezítláb taposta a káposztát, így tömörített minden
réteget. A káposzta tetejére a hordóba passzoló takaró deszkák kerültek, erre
pedig a súlyos nagy kő nyomaték, végül vászonterítővel letakarták, így érlelték
a konyhában. Télen-tavaszon át időnként megmosták a takaró fákat és tavasz
végéig volt ropogós savanyú káposzta.
Bia
Interjú öregeinkkel
A tél nagyon alkalmas
arra, hogy kikérdezzük öregjeinket, mi hogy volt. Nagyon örülnek, hogy
mesélhetnek, hogy kíváncsiak vagyunk rájuk. A kislányom (8.o.) egy nagyon
egyszerű féléves szorgalmi feladatot kapott történelemből: a szülőket és
nagyszülőket meséltetni kell arról, milyen volt az ő iskolájuk és le kell
jegyzetelni. Segítségül kaptak egy szempontsort arról, mit érdemes megkérdezni,
még egy megjegyzést is írt rá a tanár úr, hogy próbáljanak jó hangulatot
teremteni, hogy szívesen meséljenek a megkérdezettek. Felejthetetlen,
együttnevetős délutánok születtek belőle és sok értékes leírás. Például
mindegyik mama és papa iskolájában, minden évben megünnepelték a Madarak és fák
napját. Ilyenkor minden osztály kisétált az erdőre és egész nap ott vetélkedtek,
játszottak. Az egyik papáéknál az volt a szokás, hogy olyan tisztásra mentek,
ami fél úton volt a szomszéd falú és köztük és onnan is idejöttek ezen a napon a
gyerekek. A két tanító nagyon jól megszervezte. Nagyon szívesen emlékeztek a
tanítóikra és nagy tisztelettel emlegették őket. Vajon majd minket is így
emlegetnek?
Bia
Mosás
Cserkúton
Galló Jolánka nénivel folytatott beszélgetés alapján
Évente háromszor tartottak két napos vászonnemű mosást: tavasszal, nyáron és
ősszel. Ilyenkor összeszervezkedtek az egymást segítő családok, és az asszonyok
mentek segíteni a másodnapon. Aztán amikor ők mostak Jolánka néni is
visszasegített, mert bizony a mosás nehéz, többemberes munka volt.
Első nap a szennyest (gatyák, biklák(alsószoknyák), lepedők, kendőruhák,
szalvéták, abroszok) egy lúgzó sajtárba rakták, de nem volt mindegy, hogy
hogyan. Alul az ócskább holmik, középen a szépek, fölül ócska dolgok és legfölül
egy ócska lepedő, ez a hamvas. Erre került bőségesen a fahamu, amit napokon át
gyűjtöttek. (Két vödörrel kellett, mosás előtt átrostálták.)
Egy üstben a szabadkéményes konyhában (beépített helye volt a kemence mellett)
vizet forraltak és ezzel többször egymás után meglocsolták a hamut. Ezt a levet
aztán leengedték a sajtár alján lévő nyíláson és újra forralták az üstben. A
hamvas lepedőt újra hajtogatták , majd ráöntötték a felforralt hamus lúgot és
ezt ismételték 5-6 órán keresztül, másnapig benne hagyták ebben a lében a ruhát.
A lúgzó sajtár nagyon ügyesen volt kitalálva, az aljában lévő lyukba egy hosszú,
a sajtár magasságánál feljebb nyúló fadugó volt téve, hogy az asszonyok ezt ki
tudják húzni.
Másnap egy-két segítő asszonnyal együtt a kicsavart, mosóteknőbe rakott ruhát a
fejükön egyensúlyozva elvitték a "mosóhelre". A teknő alá a fejükre "févót"
tettek, ez egy textilből varrt köralakú kitömött hurka. Volt, hogy
tragacson tolták el a ruhát és még olyan is, hogy a férfi besegített a tolásba.
Két "mosóhel"
volt a faluban, az egyik a falukútjánál (ma: Alkotmány u.), a másik a "nádas mosóhel" ( ma: Árpád köz, a patak túloldalán lehet megtalálni). Jolánka néni az
utóbbiba járt mosni a 60-as évekig.
Reggel a gémeskút mellett fakadó vizet kövekkel a mosóházhoz terelgették, ami
cseréptetős, kő épület, átfolyt rajta a víz, két palló volt keresztben és kettő
hosszában lefektetve, úgy 30 centire a földtől. Két sarkában, két pult, az
egyiken a szennyes ruhát, a másikon a tisztát tartották. Az egész házban víz
volt, mezítláb mostak. Ősszel sajtárokat vittek le a férfiak és a sajtárokban,
melegvízben álltak.
" Először mindent lemostunk, aztán a ruhát mosószappannal jól átszappanoztuk,
dörzsöltük, majd összefogva a pallóhoz csapkodtuk, megsúkoltuk (mosófával
ütöttük), aztán a palló előtti vízben is mostuk, súkoltuk. Ebből kicsavartuk és
a mosóhelbe befolyó tisztavízben öblítettük. Ketten, egymással szemben állva
kicsavartuk, egyik jobbra, másik balra, mert bizony ehhez nagy erő kellett. A
kicsavart ruhát a sarokpolcra tettük amíg nem végeztünk. A végén a gyöpön
hagyott mosóteknőket behoztuk, belepakoltuk a ruhát és hazavittük."
Az otthon maradt gazdaasszony reggelit vitt utánuk a "mosóhelre", ott
reggeliztek dinsztelt káposztát és sült szalonnát. Déltájt kalácsot kaptak.
Amikor hazamentek kiteregettek és utána "ünneplős" ebédet kaptak: tyúkhúslevest, főtthúst, paradicsom mártást, sült húst, kalácsot.
Amikor még "vonyódott" (nem teljesen száraz) volt a ruha, akkor jött a
mángorlás. "Az asztalra terítettünk egy vászon lepedőt, a mángorló sodrófára
rátekertük a ruhát és akkor a mángorlóval simára hentergettük. Ezt már magunkban
csináltuk, a segítők ebéd után hazamentek. Újra kiterítettük, teljesen szárazra
szárítottuk és szépen összehajtogatva a szekrénybe raktuk".
Az alsóneműket, a nem vászonból készült ruhákat, a vánkos és dunyha huzatokat
nem lúgozták, mosószappannal mosták és a végén vasalták. A mosószappant
mosófazékba apró darabokra vágták és ezzel a "tejes lével" mostak. A vasalást
öntöttvas vasalóval végezték, parazsat tettek bele. Két vasaló volt, azokat
váltogatták, amelyik kihűlt újratöltötték és a meleg "sporhelten" várta a sorát.
Jolánka néni gyerekkorában még házilag készítették a mosószappant. A zsiradékot
forralták a lúgkővel. Deszkaládikákba ruhát tettek, ebbe öntötték az anyagot és
addig benne hagyták míg kifolyt a leve és még lehetett szeletelni.
Felszeletelték és a padlásra vitték száradni. Később ő már a disznóöléses (főleg
bélzsír) zsiradékot Pécsen a szappanfőzőnél cserélte be szappanra. Lemérték és
annak megfelelő mennyiséget adtak.
A Halasi Csipkemúzeumból
Amikor az
országos találkozón a Csipke múzeumban jártunk, felfigyeltem egy csipkekészítési
leírásra, amit Németh József sümegi tanító gyűjtött. Akkor elgondolkoztam,
milyen fontos volt a tanítók szerepe abban, hogy nem felejtődtek el a régmúlt
történései. Gyorsan lejegyeztem a falra kitett idézetet, mert megtanulhatjuk
belőle hogyan is kell egy műveletet leírni.
"Tóth Mariska így mondja el a nemeshanyi csipke készítésének módját:
" Egy kétrétű kartonpapírt veszünk, rátesszük a flus papíron elkészített rajzot,
befedjük pauszpapírral és a rajz mentén átlyuggatjuk. A rajz vonalak mentén
vezetjük a 80-as irlandit és ezt le- és felöltéssel a mintalaphoz rögzítjük,
majd a rajz szerinti mintákat 300-as irlandival különböző öltésekkel kitöltjük.
Lehet ez tekerő és hurkoló öltés. Az öltés sűrűségét vagy lazaságát aszerint
alkalmazzuk, hogy milyen öltésmintát akarunk használni. A minták közeit kézi
tüllvarrással kitöltjük, ez az úgynevezett alapkitöltés. Ugyancsak 80-as
irlandival a kontúrvonalakat körülvarrjuk és ekkor kirajzolódik a minta. A
mintalap balfelén levő szálakat olló segítségével eltávolítjuk és óvatosan
leköpesztjük a csipkét, amelyről a bent maradt idegen szálakat eltávolítjuk."
|
